Déryné naplója
A
miskolci élmények
részlet
Déryné Széppataki Róza
"Jaj! - kiálték - itt lesznek a süllyesztő masinák." Azon az árkon kellett akkori időben a városba leereszkedni. Azonban midőn abból kiértünk, egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez már mindjárt más hangulatba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat: tizenkét szekérnek sok hely kell. "Hej, földi! - szólítottak meg egy bámészkodó parasztot - hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó?" "Itt ni mindjárt, az a nagy épület, ahol az a sok ablak világít." Még jó darabot kellett fölfelé jönni, míg megpillantottuk a Korona-vendéglőt. "Ah! - mondánk - alászolgája! Hisz nem éppen oly fekete az ördög, mint ahogy festik." A szekerek zörejére minden ajtóból özönlött ki a sok Kellner, Hausknecht, nyitották a kaput, innen is, onnan is bukdosott ki a sok vendég. Berobogtunk, vagy két szekér a kapu alá. Mi voltunk az első Murányinéval. Leszálltunk. Jött oda a Kellner: "Mit parancsolnak?" "Legelőbbszer is szobákat nyissanak." "Nem lehet, mind el vannak foglalva." "Csak nem hálunk itt az udvaron?" . Én már leugrottam; tömérdek nép tódult a kapu alá, alig tudtunk mozogni. Hozták a gyertyákat, lámpákat világítani; odatolongtak a vendéglői vendégek, bekukkantottak az ernyő alá, Murányiné szép asszony volt. Mindjárt kezdettek lármát ütni s kiabálni a Kellnerekre: "Segíteni kell a dolgon, a dámáknak szoba kell, Jean." Ezalatt a zajra kijött a fogadós, mind körülfogták, színészek, urak, mind kiáltották egyszerre: "Szobákat, szobákat." "Jó, adnék szívesen, - mond a fogadós - de egyetlen egy sincs üres". Ezalatt hangzott a vendégek közül: "A pesti társaság. színészek." Ezalatt én csak mind bámultam, még sohase utaztam ilyen nagy számmal, és néztem minden felé, hogy milyenek azok a nagykarimás kalapú emberek? De nem láttam egyetlen egyet se, sőt igen csinos, illedelmes ifjakat s férfiakat. A Korona előtt, de csak az utcán, a nők, kik sétáltak, mind megállottak. Ez így tartott egy kis ideig, és gondolám, hiszen itt urak vannak, ez víg város, itt jó lesz nekünk. Ahogy ott cibálták a fogadóst, mondja: "Ha csak a nagy-szálába nem szállnak be az urak?". "Ugyan, hát miért nem mondta mindjárt, már azóta le is pakoltunk volna." Elkezdődött a lepakolás, majd éjfélig tartott. A férfiak odalent enni kértek, volt minden. Mi fölvitettünk egy kevés vacsorát. Én csakhamar a párnazsákomat kértem, hogy lefekhessem. De igen fölbiggyesztettem ajkimat, amidőn hozták a sok szalmát, a nőtlen ifjak számára. Életemben sohase szenvedhettem egy szalmaszálat se a szobámban; ha egy szál történetesen valami ruhán becsúszott, nem aludtam. "Jaj - mondám - hát az a sok szalma mind itt lesz a földön?" "Hát? - mondák - annyi ágyat csak nem állíthatnak föl a teremben." "Elég baj - mondám - mármost szépen lefekhetünk, de a d. az ólban! De nekem hozzanak legalább egy olaszfalat, különben le se fekszem." Elment a mumus Murányi nagy dühösen: "Ennek a capriciósának mindig vannak valami kifogásai." Murányiné is utánakiált: "Nekem is Zsiga!" Lement az asszonyhoz s kérte Murányi nagyon. Végre nagynehezen mondá: "Egyetlen egy van, de az nekem kell, mert sokszor a vendégek itt kártyáznak a szobában s én amellé vonulok aludni." "No, de most igen szépen kérem." Murányi is igen szép ember volt s tudott hizelegni, ahol szükséges volt. Végre fölcipeltette a szolgával az olasz falat s szent volt a békesség. Elaludtunk az úrban, de még odavetettem Murányinak: "Bizony, ha nem hozott volna, le se feküdtem volna, de egy se aludt volna egész éjjel. Elővettem volna a gitáromat s reggelig mindig énekeltem volna." Murányiné elkiáltja magát: "Dögölj már egyszer." "Már megdöglöttem" - mondám, s halálos kacagást vittem véghez.
No de milyen volt a fölébredés! Borzasztó volt végignézni azon a termen. Az a sok szalma; mindenik csomón elterülve az a sok férfi, ki csak hajnalkor jött fel aludni, mert a vendégek megismerkedtek velök s itatták, vendégelték őket! A ruhájok szerteszórva hevert. A sok gyerek, egyik itt nyafogott, vizet kért; a másik sikoltott, hánykolódott: "kávét, mamám, kávét"; másoknak más bajuk volt! "Istenem! - mondám - csak most az egyszer szabadíts meg, sohase utazom többé egész társasággal." - "Hja! - mondá Tercsa mama - még többször is fogod te ezt próbálni, ha már utaznunk kell." Hamar megmosdottam, fölöltöztem, kimentem, lementem a kapu elé friss levegőt szívni s mondám: "Föl ne hívjanak engem reggelizni, míg a terem ki nem lesz takarítva." De föl is riasztották az elsőbbek a boglyas úrfiakat, mert szállásokat kellett keresni és helyiséget, ahol színpadot lehessen építeni.
A társaság vezértagjai végre felkészültek s mentek a vármegyeházához a Pest vármegyétől nyert ajánló levéllel, magukat a főszolgabírónál s a többi főuraknál bemutatandók. Midőn visszatértek, szörnyű vidám kedéllyel sorolták elé azon szíves fogadást, melyben részesültek s milyen lelkes, igaz magyar bensőséggel fogta karon Erős főszolgabíró, hol az egyiket, hol a másikat, s vezette őket a többi tisztviselő urakhoz, kik mind valóságos, eredeti magyarok! A főpénztárnok egy igen érdemes öreg úr, Miskolczy György úr, azután Szrógh Sámuel, senator Ragályi ezek voltak a színház, vagyis a színész-társaságot rendező komité s mindjárt oly hévvel jártak-keltek a társaság ügyében színpad fölépítésére alkalmas helyiséget keresni, mintha az ő boldogságuk függött volna tőle.
Nem leltek sehol. Erős József főszolgabíró úr, ki valóban egy vitális, tevékeny ember volt, nem hamar mondott le a fölkarolt dologról; különben is ő és nagyon tisztelt családja, tudniillik nője és kisasszonya voltak mindég Miskolcon a "tóngéberek".
Visszatérvén a helyiség kereséséből, sehol, sehol se leltek alkalmas helyet, hol színpadot építhettek volna, öszvecsoportoztak a Korona udvarán tanácskozni: hogy már most mi lesz és mi legyen? A Korona udvarán volt és áll mai napig is egy nagy négyszögű nyílt kocsiszín, erős kőoszlopokon, magas bezsindelyezett tetővel. Erős főszolgabíró úr rápillant: "Urak! Itt a színpad." A színészek nagy szemeket meresztettek, különös nagy kérdőjellel arcukon: "Itt? A lovak fölött? Itt lehetetlen játszani." "Ej, miért nem? - mondák az urak. - Szükségből, míg jobbat kapunk." "De akkor magasabbra kell emelni a ketrecforma tetejét." "Hát fölemeljük." "De hol járnak föl a színészek a színpadra?" "A publikum között." "Ám legyen, a végzés teljen" - mondám és azzal fölsiettem kedvetlenül a közös nagy terembe. Egy-két nap alatt mindenki elköltözött a szállására, csak én maradtam ott a Murányi-családdal; még nem leltek alkalmas szállást számunkra.
A színpad készítéséhez rögtön hozzáfogtak, de én már halálig unatkoztam. Erős főszolgabíró úrnál nagy ebédet rendeztek, melyre a társaság elsőbbrendű tagjai hivatalosak voltak s több más vármegyei urak, hogy megismerkedjenek a társasággal. Ebéd után lementünk a kertbe s ott mulattunk estig. Valóságos magyar vendégszeretettel láttak el bennünket.
Tündérkastély Magyarországban című kedvelt játék volt kitűzve első előadásul . Még mindig a Korona-teremben voltunk szállva, mert Murányiékkal akartam egy szállásra menni, de nem kaptunk alkalmasat. Gyönyörűszép holdvilágos este volt s mondom Murányinénak: "Én ezt a kis játékot telerakom olyan kis kedves dalokkal, majd meglátják, nagyon fog tetszeni. Úgy veszem észre, hogy itt szeretik az éneket." "Azt nagyon helyesen teszi, mondja Murányi koma (mert egyik fiának én voltam a keresztanyja). No de hát mit?" Az nálam hamar készen volt. Elővettem lantomat és elénekeltem: Cserebogár, sárga cserebogár. "Ezzel fogunk megjelenni" - mondám. "A második?" - "Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet." "Nagyon jó - mondák. És még?" "Majd egy kedvenc dalomat: "Akkor úszok öröm özönében." "Helyes" - mondák. Ezeket mind elénekeltem. Gyertyát még nem gyujtottunk, mert a nagy ablakon elég világosan besütött a hold. Egyszerre csak borzasztó tapsvihar töltötte el a léget. Murányiné lenéz az ablakon: "Nézzétek csak - mond - ezt méltó megnézni. Az egész utca zsúfolva tele néptömeggel." De hogy oly csöndesen, oly tömérdek nép hol vette magát elő, azon bámultunk. Az udvarokból székeket hordtak ki, s aki tehette, arra állott föl, meg nagy kövekre, hogy beláthassanak a terembe. Szerencse, hogy nem volt gyertya. Elsüllyedtem volna szégyenemben! Dehogy néztem volna ki. elbújtam. Másnap volt még a zaj: "hogy siessenek már azzal a szín fölépítésével" "mikor játszanak már?" Végre is elkészült. Szállásra mentünk, de nem kaptam Murányiékkal együtt, hanem egy becsületes polgárnénál, özvegy Kórodiné asszonyomnál, akinek a szobáján kellett keresztül meni az én szobámba, három lépcsőzetet fölfelé menve az utcára szolgáló szobába. Éppen azt szerettem én. Úgy el voltam barikadirozva, mint egy kis várban.
Nem akarok hosszas lenni annak leírásával, hogy elsoroljam, mennyire tetszett az első előadás a publikumnak. Nagyon meg voltak elégedve minden következő előadással, mintha még soha se láttak volna színi előadásokat, pedig, mint mondták, már azelőtt játszott itt a debreceni vagy a kolozsvári társaságnak egyik elszakadott része, mely sok jeles tagból állott, Kotsi vezérlete alatt. Szóval igen megszerették a társaságot, s a társaság is csakhamar igen otthonosnak találta magát e barátságos városban s mintha örök időre ide fészkeltük volna be magunkat, úgy letelepedtünk. Csak azért kell egy kissé körülményesnek lennem, mert itt velem némi sajátságok történtek.
Mondám, hogy az Erős-család mily kitűnően víg család volt, az úr, az asszony s kisasszony és engem nagyon megszeretvén, magas kegyökkel dicsekedhettem. Ők szerettek vígan lenni még éjjel is és így engem se hagytak aludni. Én már ágyban feküdtem néha, jöttek seregestől s ablakomon bekopogtak: "Kelj föl te kis leveli béka, gyere sétálni!" "De hiszen én már alszom." S föl kellett kelnem, öltöznöm s menni s az ismerősök ablakai alatt mindenütt éji dalt énekelni. Ilyen sajátságos jelleműek voltak a főszolgabíróék. Az úr maga a legnagyobb táncingerlő mindenben. Aztán sohase neveztek nevemen, hanem mindenféle állat nevét ruházták reám, hol kis trücsök, hol leveli béka stb. egyszer reám kerül a sor, hogy jutalomjátékomat vegyem. Matskássy Julianna, v. az arany perecek c. nézőjátékot választottam s minthogy igen alkalmatlan volt az öltözködés a lovak rezidenciája fölött, úgy tettem a rendelést, minthogy férfinak kellett öltöznöm, hát otthon fogok felöltözni és csak négy órakor ebéd után megyek föl a kasszához ülni. Még akkor az volt a divat, hogy a jutalmazottnak ott kellett ülni a kasszánál. Egyszer csak látom, hogy a színházi szolga evez nagy lelkendezve a szállásom felé két órakor ebéd után. "mi a baj?" - kérdém egész hidegvérrel. "Tiszteli a főszolgabíró úr, csak tessék hamar feljönni, mert már ő feltörte a kasszaládát, a billétákat mind eladta. De még kell több is." Én csak néztem reá. Nem értettem: "A főszolgabíró törte föl a ládát? Hiszen még csak két óra és négyre mondtam". "Jaj, semmi! De már nincs billét és a publikum nem akar elmenni." Még csak most voltam zavarban: hogy mi okból lett a főszolgabíró kasszír? "Eredj, mondjad, hogy öltözködöm és nem mehetek rögtön." Én ízibe nekifogtam, sietve öltöztem. Öszve készültem, schlafrockot vettem magamra s mentem föl a Koronába. Még nem volt négy óra, de ahogy bementem az udvarra, a tömérdek nép tódult felém: "Tessék billétet adni, már két órától fogva itt állunk." "Édes uraim! Nekem egy sincs." Azonban ott állt Erős úr a kasszaasztalnál, erősen demonstrálva némely urambátyámnak hogy már nincs billét. de lesz. Megpillant hogy küzdök a bejuthatásért, rámkiált: "Gyere már te fülbemászó, adjál billétet." -"Hiszen mind ott van a kassza-ládában." "Volt, de nincs" - mondá - "Én azt már mind eladtam." "No, úgy hát nincs több - mondám - mert csak annyi ember jár be, amennyi billét ott volt." "De akik itt várnak, azoknak okvetlen billét kell." Még csak ezután kezdődött a pokoli lárma. "Mitse tesz - mondja Erős úr - lesz szék, urambátyám, hordatunk széket." Csakhamar beírt még, amennyit kértek: papiros jegyeket, tíz forint az ára, ott lesznek a székek A. B. C. "De hát mi hova megyünk?" - kiáltanak a galériára kívánkozók. Mondom: "Sehova, lelkem, nem érnek be." És mond Erős úr: "Dehogy nem. Nézzék barátaim: itt minden szó lehallatszik még jobb lesz idelent, hisz odaföl mind megfúlnak a nagy hőségnek miatta, idelent pedig jöhetnek, mehetnek, pipázhatnak s nem lesznek berekesztve a tyúkketrecbe." Erre lőn aztán nagy kacagás. "Csak az lesz a különbség, hogy nem látják az öltözetet." "Baj az is. itt a billétek." "De tettes úr - mondám - hisz ez rablás!" "Te hallgass! Eredj föl oda ni!" - Én fölmentem, de már a publikum tódult, csakhogy ki ne maradjanak a helyből. Játék után háromszáz pengő forintot adott kezembe Erős úr, pedig különben száz forint jövedelem se volt. Beszélték aztán, hogy miként járt el a gazdag urakkal: "Neked sok pénzed van - mondá - nem adok billétet, ha tíz, vagy öt pengőt nem adsz". már amilyen gazdag volt. Így zsarnokoskodott számomra a jó Erős úr.
Már egészen meghonosulva éreztük magunkat Miskolcon , nem is gondoltunk arra, hogy valahová elutazzék a társaság. De közeledett a hideg tél, más színházról kellett gondoskodni, mert a deszka-ketrecben már nagyon keresztül süvöltött a szél. Amint egyszer egy próba alkalmával együtt ültünk, érkezik egy levél Pestről, Kultsár István úrtól címezve: "A vezértagok által fölbontandó." Kérdezősködik Kultsár úr a siker felől, van-e még jövedelem? stb. Egyébiránt - írja - Dérynének a havi fizetését föl kell emelni hatvan forintra és (szintúgy most se szeretem e sorokat leírni, valamint akkor nem szerettem hallani) - és Murányinétól el kell venni az elsőrendű szende szerepeket és Dérynénk osztani. Én lesütöttem szemeimet, mint egy bűnös, mintha én vétettem volna Murányiné ellen. Mert Murányiné jó színésznő volt és értelmes; minden karakterszerepet nagyon értett, és mellé a szende szerepeket is oly jól játszotta, hogy ámbár már kezdett hízni, ez nem is tűnt föl az embernek, úgy elfeledkezett róla, hogy ő nem is az a tizenhat éves leány. Én mélyen le voltam verve, ők nem szóltak egy szót sem, de Murányiné ismervén az én lelkületemet, jól tudta, hogy ez engemet mélyen bánt. Írt még Kultsár többfélét össze-vissza, hogy eljövetelünk után még sokáig nem bontották szét a rondellát. Jöttek-mentek az összecsoportozott, más társaságoktól elszakadozott színészek, de semmi szerencsével nem működhettek, nem pártolták őket, pedig ezek között is voltak már jól indult fiatal színészek. Ezek között volt: Szentpéteri Zsigmond, Udvarhelyi Miklós, Fáncsy, Kilényi Dávid. Koplaltak szegények eleget. Ők voltak, kikről az a monda járta, hogy se kosztot, se szállást nem akartak nekik adni, mert nem tudtak fizetni. Együvé mentek hát lakni, a színház épületében lévő öltöző szobába; de éhesek voltak szegények nagyon. Hát nappal kinézték, hogyha a kertekben valahol retket kapnának, elmennének éjjel és kihúzogatnának egynéhányat vacsorára. Úgy is lett. Elmentek retket lopni, s midőn fölvagdalni akarták, akkor látták, hogy nem is retek, hanem savanyítani való kerek répa! Szegények, így nyomorogtak sokáig; a társaság hol szaporodott hol széjjeloszlott. Így tengődtek imitt-amott. Ezt Szentpéteri sokszor beszélte nekem a későbbi időkben. Nekünk különben nagyon jól ment Miskolcon és jó hosszú ideig nem is mozdultunk sehová, ámbár Kultsár úr érinté még levele végén, hogy jó lesz Kassára is átrándulni, mert, úgymond, ez igen tótos város, jó lesz magyarosítani. De még időt várt a társaság, s mondá: majd ráérünk.
Egy hibámat be kell vallanom, mely magamnak is néha nagy káromra volt és sok dologban hátrányomra. Ugyanis sohasem számoltam az idő mennyiségire, az időközre; mennyi ideig voltunk itt, vagy amott. Midőn Pestről eljöttünk, meg nem tudtam volna mondani, mennyi ideig éltünk együtt Déryvel és ez a hibám, fájdalom némely dolgokban még mai napig is uralkodik rajtam. Így színháznál voltam, semmi egyébre nem számoltam, csak arra: mikor lesz első és mikor lesz tizenötödik? Mert akkor kaptuk a havifizetést. És így pontosan nem is tudtam meghatározni, mennyi idei voltunk itt vagy amott, csak úgy hozzávetve.
Itt Miskolcon játszottunk folyvást ; mindig szép közönség volt. Itt szerették akkor a szép szomorújátékokat, drámákat. Operát ritkán adhattunk, mert újak nem voltak, a régieket már többször adtuk, a publikum pedig éneket is szeretett volna hallani. Egyszer a többek között adtunk valami nézőjátékot, de már nem jut eszembe, hogy mit? Én éppen egy fájdalmas monológot mondék, egyszerre csak fölkiált egy öreg úr: "Déryné énekeljen." Én csak forogtam hol oldalt, hol hátra és mondtam a szerepem annak jeléül hogy én őt nem hallom. De ő nem tágított; a közönség csak úgy csendes mosollyal nézett föl rám, hogy már mi teendő leszek? Én hősies elszántsággal megállok, fölhúztam két vállamat, ránéztem - ott ült az első sor zártszékben - s mondám: "Hiszen nem lehet." "Ej, dehogy nem - mondá - azután is elmondhatja a mondókáját, csak maga énekeljen." Ebből aztán a publikummal való társalgás következett; mondám: "De ha nem lehet gitár nélkül énekelni." "Hát hozzanak valahonnan egyet." Mondom: "Hát hazaküldök az enyimért és ha a fölvonásnak vége lesz, majd akkor énekelek. Jó lesz?" "Jó lesz, éljen!", s ebbe az egész publikum, mint egy kórus belevágott: "Jó lesz, jó lesz, éljen!" Volt aztán kacagás az álfalak mögött. A színészek egyke erre, másik amarra dőlt, alig tudtam elmondani a mondókámat. Elhozták lantomat, énekeltem egy áriát s úgy folytattuk tovább a játékot.
A társaság azonban mindig szaporodott tagokkal. Ekkori időkben keletkeztek azon sok apró fióktársaságok, melyek a vidéken úgy elszaporodtak, mint a gomba az erdőben. Most már komolyan kellett épület után látni, mely alkalmas legyen, minden nagyszerűbb masinériás darabok előadására. Leltek is egyet; ez már elég tágas volt nagy publikumot befogadni. de milyen kinézésű! A sötét kapu alatt volt egy nagy, ronda kinézésű épület, nagy, üres vakolatlan ablakokkal csak a vörös téglákkal környezett ablakkörülete vigyorgott kellemetlenül az emberre. Hát még a bejárat?! Óh, kedves publikum! No de ők mégis eljöttek, az igaz, hogy ők beburkolhatták magukat télen meleg bundájukba, de mi, szegény nők, rövidujjú ruhákban, mezítelen nyakkal! Öltözőszoba itt se volt; engemet csak egy olaszfal kerített el az álfalaktól. Aztán nyolcszor-tízszer is kellett átöltözködnöm, mert új operák hiánya miatt gyakran kellett adni énekes egyveleget. Énekeltem a nagyáriákat, fölül a színház teteje nem volt befödve, csak egy sor ritka zsindellyel s a hó kénye-kedve szerint esett le csupasz nyakamba s karomra. Ez volt az úgynevezett: csizmadiaszín. azelőtt a csizmadiák árulták benne csizmáikat! A színház orvosa, Szathmári Józsi - ki ismerősünk volt még Pestről - sokat járt Murányiékhoz; följött a színpadra: "Déryné! Az istenért, mit gondol? Maga vizibetegségbe fog esni: az ének hevíti, a nyakán hócsomagok ülnek!" ez így volt. Istenem! Akkor kacagtam rajta s most, mind az öregséghez mindenféle fájdalmas betegségek, szaggatások csatlakoznak, nem jut eszébe senkinek, hogy: bizony sok nyavalyák gyüjtöttél magadba öregségedre, jóasszony!
Több idő múlva, csak megreperálták aztán, de még sokáig kellett így kínlódnom. Nekem leginkább, mert nekem volt mindig a legtöbb teendőm. Meg is kaptam csakugyan egyszer a torokgyulladást, de mert mindig játszanom kellett s elkéstem orvost hívatni, hat hétig feküdtem. A publikum békétlenkedett, hogy mikor gyógyulok már meg. A választmány egyik orvost a másik után küldte, hogy gyógyítsanak. A többek között lakott itt Miskolcon egy nagyhírű orvos, akiről azt mondták, hogy ha már megvan is halva valaki, ő föltámasztja, ha vagyonának felét odaígérik neki. Ezen érdemes orvos neve Benkő volt. Eljött tehát hozzám, szép szavait öszveszedte, engedném meg, hogy piócákat rakjon föl. Én nem engedtem, mert én ez embertől féltem. Azt beszélték róla, hogy akire megharagszik, csínyt követ le rajta. Így egy dajkáját megvakította örökre, amiért nem engedelmeskedett neki. Ő tehát elment a választmányhoz s mondá: "Bizony, bizony, veszedelmes a torka; de nem akar szót fogadni, nem akar meggyógyulni a kis makacs." Megint kérték Istenre, hogy jöjjön és vegyen rá. Eljött, hozott egy egész nagy halom narancsot, cukrászsüteményeket. Egy kissé selypített már: "Én moszt nem megyek el, mert azt mondá az öreg Miszkolczy György úr, Benkő meggyógyítsza Dérynét, meg ne haljon, inkább tizenkét konsziliárius, mint ő, mert elég derék honfi van a hazában, ki amazok helyén pótolandja, de Déryné nem lesz több." Én jajgattam, a torkom mindinkább dagadt, tüzelt, már oly vastag volt a torkom, nagyobb volt, mint a fejem. Hát csak rakta föl a tizenkét piócát. Az urak küldtek nagy süvegcukrokat, nagy csomag kávét, hogy jó édesen egyek mindent. Kellett is nekem az étel! Hat hétig semmit se ettem. Úgy megkínzott a két orvos. nagy ellenei voltak egymásnak.
A szokott órában jött Szathmári Józsi. Ahogy elhagyott Benkő az ápolónő fölvigyázása alatt, azon módon nyújtóztak a telt piócák a dagadt nyakam körül. De már most annyira ment a fájdalom, hogy embert se ismertem. Ahogy Szathmári belép, csak megmeredt, nézett, hogy miféle ékszerre tettem szert. "Hát e' mi?" - kérdé nagy mérgesen. Előmondék neki mindent. Oly dühben még nem láttam embert. "Óh vén gazember! - ordítá - megállj." S azzal tépte le nyakamról ékszereimet, hogy szintúgy potyogtak a mosdótálba; de még csak most kezdődött a pokoli kín. Minthogy Szathmári erőszakosan tépte le égében a piócákat, az a lángba borult tüzes daganat még jobban fölmérgesedett és szörnyűn szenvedtem. Föl akarta fakasztani; nem volt ír, mi fölfakasztotta volna, úgy megvastagodott a bőr a sok meleg umschlagtól. Föl akarta szúrni Szathmári, nem hagytam. Éppen pünkösd napján belép hozzám a katonaorvos: "Engem Erős főszolgabíró úr küldött, hogy nézzem meg a torkát." Akkor is ordítottam a nagy kínok között. "Nem hagyom fölszúrni" - bődültem reá. "Óh nem - mondá - csak éppen meg fogom tapogatni, hogy mikorra érik meg. Tessék csak levenni a kötözést." Tapogatja össze-vissza, még a vállamat is, csakhogy annál jobban elhigyjem hogy semmi rossz szándékkal nincs. Én egész bizalommal átengedtem magam neki. Egyszer egy borzasztó ropogást hallok, én is egy borzasztó káromkodó szót sikoltottam reá: "jaj! kutyapecér - mondám - megöltél." Elkezdettem a fe.l etetni, valamennyi embernyúzó van a világon, mind gyilkosok. Ő röhögött a ravasz, ügyes. Már midőn belépett hozzám, ott volt elrejtve a lancettája kabátja ujjában. De nekem már könnyű volt kiabálni, észre se vettem ijedtemben, hogy fájdalmam nincsen. És. óh jaj!... a tiszta ágyam! Midőn aztán jóízűen kikacagta magát, mondja: "jobb bizony, ha törülközőket rakat ide, mert ez egész nap így lesz, rég föl kellett volna szúrni." Már nem fájt semmim, de levest kértem, mert hat hétig nem ettem csak orvosságot. Életemben még oly jóízűen nem esett leves. Engedelmet kértem aztán az osztott címekért és áldottam, hogy megszabadított a kínoktól. Én csakhamar jobban lettem, játszhattam.
Egy új játékra készül a társaság, címe: A kulmhegyi haramiák . Nagy publikumot reméltünk, tele is volt a ház. Egy jelenés van benne, mely a nézőt nagy figyelemben tartja és feszült szorongatásban várja a dolog kimenetelét. Szövegének egy része röviden ennyiből áll: a kulmhegyi erdő egyik részében állott egy vár, melynek birtokosa egy öreg gróf (kinek neve már nem jut eszembe) nejével, egy szelíd jellemű, minden gőg nélküli nemeskeblű nővel és egyetlen fiával, a deli termetű és szép Othmárral. A grófné anyai szerelmének minden kegyeletével csüngött kedves fián; de az öreg gróf annál szigorúbban őrködött fia nevelésében, hogy az anyai szeretet által el ne puhuljon, sőt saját hősies lelkületét akarta fia lelkébe beplántálni. De volt még a várban egy hűséges embere a grófnak, ki régibb időkben hűségesen kísérte grófját csatákban, s most mint várnagy őrködött a vár fölött. Ennek volt egy szép fiatal leánya, Bibi, ki együtt nevelkedvén föl az ifjú gróffal, a két fiatal szív megtalálta és szerette egymást - titokban. Az erdő túlsó részében lakott ősi várában egy öreg báró, aki grófnak fiatal korától óta testi-lelki barátja volt s még most mindig tartott a barátság a két jóbarát között úgy, hogy a mi grófunk, majd mindennap átment a régi barátjához ostáblázni, ki otthon leláncolva podagra által, ki nem mehetett. Midőn a gróf átment a szomszéd várban szenvedő barátjához, mindig magával vitt drágakövekkel kirakott ostábláját. Az erdő közepén volt egy kis magános kápolna építve s midőn a gróf hazatérőben volt, mindig betért a kápolnába, vagy egy "miatyánkot" elimádkozni. Így történt, hogy egyszer a drága ostáblát ott felejtette a lépcsőzeten. Hazatérvén vette csak észre, hogy nincs nála az ostábla. A várnagy azonnal rendelkezni akart, hogy majd egy fegyveres szolgát küld érte, ki megkeresse és elhozza. "nem úgy - mond a gróf - Othmár fog elmenni s fogja nekem elhozni az ostáblát". A grófné elszörnyedve esdeklett: "mit gondolsz édes férjem, egyetlen fiunkat éjjelnek idején azon veszélyes erdőn keresztül, hol a rablógyilkosok űzik szabadon borzasztó gyilkolásaikat? Küldj egy fegyverest, az is elhozhatja." "Éppen nem - mond a gróf - ne mondja senki, hogy az én fiam gyáván pihent ágyán, míg egy fegyveres az én hibám miatt életét veszélyeztette. Ő bátor és hős legyen, mint apja és első legyen a harcban." Itt többé semmi ellenmondás nem használt; Othmárnak kellett menni. De ott állt elhalványodva a szegény Bibi s reszketve tartóztatta vissza kedvesét, midőn magunkra maradtak. Sírva rimánkodott Othmárnak, hogy ne menjen, ő el fogja igazítani, hogy az ostábla reggelre itt lesz és Othmár a gróf kezébe szolgáltathatja, mintha ő hozta volna el. Az ifjú gróf nem akart beleegyezni, de a szerelem mindent véghez vihet s végre engedett az ifjú gróf s nyugodtan ment szobájába aludni. De a szegény kis lány azonnal elindult, midőn már mind lenyugodtak a várban, ismervén a gróf szigorát, hogy jókor elhozhassa az ostáblát és hogy Othmárnak kézbesíthesse. Elérkezett a kápolnához; kereste, körüljárta, sehol nem lelte. Szorongva járt körül, tele küzdelemmel. egyszerre zajt hall, kardcsörtetést, beszédet. Megijed, befut a kápolnába s ott lerejti magát míg az emberek elmennek. De boldog Isten! Mi borzasztó jelenetnek volt tanúja. Jöttek a rablók fegyveresen, egy gyönyörű, gazdagon öltözött hölgyet vezetvén karján az egyik rabló, ki kapitányuk volt s grófilag volt öltözve. Szép és deli termetű lévén elcsábított egy várbeli grófkisasszonyt s most azon szín alatt, hogy titkon megesküsznek a kápolnában s úgy vezeti majd a leányt atyja eleibe, mint nejét, rábeszélte, hogy pompásan öltöznék föl s minden ékszerrét vegye magához. A leány úgy cselekedett s most, hogy ide értek, mondja a kisasszony: "miért vezetsz, kedvesem ezen zord, komor helyre; itt egy cseppet sem úgy néz ki, mintha esküvőre mennénk?" "Arra nincs is szükség - mondá a rabló - vess számot magaddal. Jer, rakd le ékszereidet, neked meg kell halnod." Hiába sírt, rimánkodott kétségbeesve a szegény leány, elhurcolták. Csak akkor látta, mi kezekbe jutott. Nagy, hangos sikoltás hallatszott. meggyilkolták. Borzadva, elalélva az ijedtségtől jött ki a kápolnából Bibi, keresni ismét az ostáblát. A színházban a nézők között oly csendesség volt, oly feszült figyelemmel várta minden, hogy mi fog történni. A leányka keresi az ostáblát; hiába, nem leli. Hallja ismét a lépteket, jönnek ismét vissza a rablók a drága öltözettel és ékszerekkel, lerakták egy kőszikla darabra s tanácskoztak, hogy hova ássák be a hullát s egyszerre a kápolnából egy kis zörej hallatszik: Bibi térdre rogyott az iszony miatt. "Hah! - kiált föl a rabló - itt valaki van" - s fölrohan a lépcsőzeten; de azon percben kirepül a félig nyílt ajtóón egy galamb és mondja a rabló: "Csak egy madár, ettől nem félhetünk, hogy elárul; de mármost siessünk, ássuk el a hullát, nehogy a vérfoltok árulókká legyenek és barlangunkat fölfedezzék. Majd visszajöhetünk ezen rongyokért." Ekkor kirohan Bibi a kápolnából s újra könyörög Istenhez, hogy mutassa meg neki, amit keres. A hold éppen akkor búvik ki a felhők mögül. Bibi remeg a félelemtől, hogyha visszajönnek, őt is megölik; de ostábla nélkül nem akar eltávozni. Egyszer csak elkezd az első sor zártszékből, egy elfojtott férfihang susogva. "Hallja, hallja lelkem! Nézze csak, ott van ni." Én csak forogtam hátra felé, mintha észre se vettem volna. De ő csak mutogatott a vastag ujjával: "Nézze lelkem, nézze itt, itt, itt van ni; vegye föl hamar, mert mindjárt itt lesznek megint." De nekem végem volt; mérgelődtem, el nem mondhattam szerepet, elrontotta hatását az egész játéknak. A publikum is mérgelődött, vége volt az egész illúziónak. Egy szörnyű kövér, magas, öreg úr volt az illető, alkalmasint faluról. Itt senki sem ismerte, csak szidták nagyon.
Körülbelül két éve lehetett már, hogy folyvást Miskolcon laktunk . Gyors szárnyakon repült fölöttem az idő, magával sodorva el minden volt bánatot és szenvedéseket. Boldog voltam csendes vidámságomban, mert lett légyen bármi örömem, vagy bánatom, sohase voltam kitörő. Feledtem azt, hogy van még valami, vagy valaki a világon, ki nekem bánatot okozhasson. Csak szegény jó anyán után sóvárgott a lelkem de vigasztaltam magam a viszontlátással, gondoltam, majd meglátogatom.
Déryné naplója , Szépirodalmi Kiadó, 1952, 136 -150. oldal
